2018. június 18., hétfő

Lucas Winchester

          A fiú, vérfarkasvértől mocskosan huppant le az ágyra. Hosszú idők óta először volt hajlandó megállni pihenni egy kicsit, de ez alkalommal is csak Sam folytonos unszolására. Nem tehetett róla, csak a vadászattal tudta csitítani feldúltságát. Ebben Deanre hasonlított. Most, hogy nem volt semmi, ami elterelhette volna figyelmét, újra Gabrielre gondolt. Szeme előtt felvillant az összerogyó férfi képe és Lucifer elégedett mosolya. Teste remegni kezdett és a sírás kerülgette, mint mindig, ha az említett jelenetre gondolt. Gabriel volt a legközelebbi személy, akit „barátjának” hívhatott, de ő már nincs többé. Deannek ott van Cas, Samnek az egyetemi barátai, akikkel Dean tudtán kívül a mai napig levelezget. De neki senki sem maradt…
            Lucas feltápászkodott az ágyról és elcsoszogott a fürdőig, hogy ott aztán lemossa a napok alatt felgyülemlett koszt magáról. A földre hajította a ruháit, majd belépett a zuhanykabinba. Hagyta, hogy testén, - amin izom és hegek formájában is nyomott hagyott a vadászat -, végig csorogjon az ízlésének túl forró víz. A homlokát a hideg csempének támasztotta és jólesően felsóhajtott. Ez az apró öröm viszont nem tartott sokáig.
            Eszébe jutottak a Gabriellel eltöltött kellemes percek. A férfi mindig azzal szórakoztatta, hogy a különböző csatornák adásait kiparodizálta. Nem egyszer ült be hírmondók vagy jósok helyére a televízióban. Aztán a legtöbb esetben Lucas bátyain elkövetett csínyei is mulatságosak voltak néhány kivétellel, amikért később Lucas mindig rászólt ő pedig olykor bocsánatot is kért.
            Egy kezdetleges, de szép barátság volt ez, amiben az ifjú Winchesternek még sosem volt része azelőtt. A gondolat, hogy ilyen korán megfosztották az érzéstől, roppantul dühítette.
            Bosszút akart állni. Vért akart. Lucifer vérét.

2018. május 29., kedd

30 day self-care challange: Day 2, 3, 4, 5, 6 & 7

   Nem sok értelmét láttam külön bejegyzésekbe foglalni ezt a hét napot, mert nem tudtam túl sokat írni róluk. Szóval:

DRINK AT LEAST 2L OF WATER


   Aznap pont Plazma Pontra mentem, így eleve le kellett gyűrnöm két és fél liternyi vizet, szóval a motivációm megvolt.

CREATE A NEW MORNING ROUTINE


    Hogy őszinte legyek, nem is olyan régen alakítottam ki egy reggeli "menetrendet", ami jelenleg tökéletesen beválik és nem igazán szeretném lecserélni. Reggel hatkor felkelek és írok három mondatot egy novellámhoz vagy a regényemhez, mikor melyik. Aztán lenyújtok és lemegyek futni, ami mindössze pár percig tart. Nem azért csinálom, hogy fogyjak vagy mert egészséges. Sokkal inkább azért, mert miután  végeztem és a halálomon vagyok, jobban tudom értékelni azt, hogy élek és fizikailag rendben vagyok. Mikor visszatértem a házba újból lenyújtok, iszok, lefürdök, majd firkantok pár mondatot a "Vonzás Törvénye" füzetembe. Nem mondom, hogy csodát várok tőle, de mindenestre segít egy kicsit pozitívabban tekinteni a világra. Aztán pedig megyek szenvedni az iskolába, mert nincs is jobb dolgom, minthogy a fiatalságom egy kalitkában ülve pazaroljam el. (Hah. Ironikus, hogy előbb még arról beszéltem, hogy hogyan próbálok pozitív maradni...)

CLEAN UP YOUR SOCIAL MEDIA FEEDS


    Megtörtént. Töröltem pár régi, megbánt kiírásomat és képemet. Leálltam olyan oldalak követésével, amik nem érdekelnek és töröltem ismerősöket, akikkel nem is beszélek. 

SCRETCH ALL YOUR MUSCLES



      Minden reggel nyújtok, szóval ez nem volt újdonság.

DO SOMETHING CREATIVE


    
      Egy pályázat keretében készítettem egy, az 1860-as évek divatját ábrázoló rajzot, amin a női és a férfi viselet is egyaránt látható. 

RESEARCH AN UNFAMILIAR TOPIC



     Szeretek újat tanulni (az iskolán kívül persze) és gyakran utána is nézek az engem érdeklő témáknak vagy csak egyszerűen megnyitom a Zidbits nevű oldalt, ahol rengeteg érdekes cikket olvashat(t)ok. Ezen a napon a második lehetőséget választottam és a Higgs-bozonról szóló szöveget olvastam el/ próbáltam (:D) értelmezni.



2018. május 22., kedd

30 Day Self-care Challenge: Day 1

WATCH A TEDX TALK AND BE INSPIRED


     A hölgyemény beszéde kétségkívül nagy energia löketet ad. Megtanít arra, hogy az álmaidat követve -, nem számít, hogy mennyi akadályba ütközöl -, végsősoron csak jó helyen köthetsz ki. Legalább is hinni kell ebben. Ha valaki nem is az előadás lényegét ragadja meg, továbbra is motivációt nyújthat a hánytatott sorsú, erős nő példája, aki a mélypontból jutott oda, ahol most van. #girlboss


    

#2 Szárnypróbálgatások

[...] A lábam hirtelen megcsúszott én pedig egy hangos felszisszenés kíséretében rögtön a földön landoltam. Annak ellenére, hogy iszonyúan undorítónak találtam a gondolatot, hogy a sárban fetrengjek, miközben csúszó mászók vesznek körül, igen kellemes volt végre leállni egy kicsit az órák óta tartó sietség után. Éreztem a nedves talaj illatát, a fű cirógatását a rövid nadrág által üresen hagyott bőrfelületen és a bokrok közt suhanó szellő csókját arcomon. Egyenesen felfelé néztem. A köd könnyed felhőként lebegett felettem, egészen varázslatossá tette az erdőt. Mintha csak egy fantasy regényben lennék, szinte már vártam a varázslatos lények felbukkanását, ami persze nem történt meg. Tekintetem végig siklott a dús örökzöld lombkoronákon. Figyeltem lágy hajlongásukat, majd szemügyre vettem a törzsüket is. A kérgek hol lógtak, hol szorosan ragaszkodtak a fához büszkén mutatva egyedi domborulataikat. Némelyiken moha is nőtt már, de nem egyen voltak apró, szúrágta lyukacskák is. Váratlan zörej zavart meg pihenésemben, ugyanis egy igen közeli bokor mögül egyre erősödő zaj szűrődött ki. A tőlem telhető leggyorsabban feltápászkodtam és hátrálni kezdtem. Erősen koncentráltam a szorosan egymás mellé nőtt bokrokra, egészen addig, amíg meg nem láttam az apró kis rózsaszín szimatoló orrocskát a növényeken logó piros bogyók között. A kisállat előszökkent a bokrok közül, én pedig nyugodtan a szívemre tettem a kezem. Csak egy nyuszi volt.

2018. május 21., hétfő

5. Novella: Pillangó keringő

Hol volt, hol nem volt élt egyszer egy apró pillangó, ki gyönyörű, ezer színben pompázó szárnyáról volt hírhedt. Minden élőlény csodálta finom mozdulatait, a könnyed köröket, amiket leírt a levegőben. Sok társában viszont féltékenységet keltett elbűvölő látványa.
- Aki ilyen tökéletes, annak nincs is szüksége barátokra – hajtogatták, akárhányszor ment volna közéjük röpködni.  Így hát szegény pillangó rendszerint magányosan búslakodott kedvenc tölgyfája legvékonyabb ágának hegyén.
Az egyik ilyen alkalommal feltekintett a Napra, és egy nagy sóhaj következtében ráeszmélt, hogy többé nincs kedve átszelni azt a hatalmas kék eget. Az egyedüllét sötét árnya belepte a kalandvágyát, és szép lassan rátelepedett az addig ragyogó kisugárzására is. Éppen magáról lemondva elreppeni készült, mikor egy mély, rekedtes hang utána kiáltott:
- Hé, te ott! Nézz csak a hátad mögé! Hát ilyen időben akarod te járatni a szárnyaidat? – morgolódott az ismeretlen. A pillangó hátra tekintett, és látta, hogy valóban esőfelhők közelednek abból az irányból. Miután tudomásul vette a veszélyt, szemével a hangforrását kezdte kutatni. Tekintette egy vele majdnem egyméretű pókra siklott, aki rengeteg, gombszemmel meredt vissza rá. A pillangó összerezzent félelmében és egyensúlyát vesztve leesett a faágról. A pók hihetetlen gyorsasággal utána rugaszkodott, elkapta és erős hálójával könnyedén felhúzta magukat. – Mondd csak, neked hobbid, hogy rosszat akarsz tenni magadnak? – kérdezte szemrehányóan a pók.
- A-a-azt hittem, hogy megakarsz enni! -dadogta válaszul a pillangó és arrébb húzódott a megmentőjétől, aki csak fintorogva végig nézett rajta.
- Ilyen vézna kis jószágot, mint te? Előbb jóllaknék a hangyákkal amott ni! – A pók egy másik ágon lévő libasorban haladó hangyák felé bólintott. – Na gyere! A fa tövében biztonságosabb, nem fúj úgy a szél!
A pillangó aggódva követte, megtartva a kellő távolságot, miközben az esőfelhő a fejük felé ért. Cseperegni kezdet, majd egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak alá a vízcseppek. A lepkének egy alig hallható, lágy dallam ütötte meg a fülét. Körbetekintett és látta, hogy a zenét a gyönyörűen és finoman kialakított pókhálóra hulló esőcseppek képzik.
- Nyugtató, nem igaz? – A pók ábrándozva tette fel a kérdést, majd egy gyors mozdulattal az egyik hálóján termet és húrként kezelve a fonalakat újra értelmezte a dalt. A pillangó ámulva figyelte az idegen elegáns mozdulatait és az átélést az arcán, ami táncra késztette őt. Felreppent, majd körbe járta a fatörzsét. Érezte az eső jellegzetes illatát, a nehéz cseppeket és a fagyos szelet a szárnyán, mégis akkor élt igazán először. Boldogság töltötte el lelkét. Többé már nem volt magányos.

Gyakran visszajárt a pókhoz kedvtelésből és igen jó barátság szövődött kettőjük között. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.


Erről a rövidke írásról tömören: egy régi osztálytársam kistesójának írtam. Az első állatmesém hosszú évek óta először. 

4. Novella: Az emlékeddel múlok

Forró nyári szél perzselte az öreg tölgy törzsét. A napsugarak utat törtek maguknak a lombon át egészen a járdáig, és az azon álló padig. A zöldre mázolt, cseresznyefából készült padon egy idős hölgy ült.
Szörnyű hőség volt, mégis begombolt kardigánt viselt. Szelíd mosoly terült el arcán, karját pedig az ölébe eresztette. Képes volt akár órákon keresztűl is így mozdulatlanul üldögélni. Még az sem zavarta különösebben, mikor egy-egy fiatalokból álló csoport viccelődött rajta, hogy vajon szobor-e. Miért is mérgelődött volna rajta, hisz’ nem is volt jelen lélekben. Valahol messze járt, valahol a múltban. A fiatalságának emlékében.
Csupán ötéves volt, amikor a szülei elrángatták a nagybátyja esküvőjére. Nem mintha nem tetszettek volna neki az ünnep alkalmából feldíszített termek vagy a menyasszony fidres-fodros ruhája, de egy korabeli számára igencsak megterhelő feladatnak bizonyult a szertartás végig ülése, és az egésznapos jólneveltség. Így aztán igazi felüdülésnek számított, amikor egy vele egyidősnek tűnő fiú odasúgta neki a sarokban álló szobanövény mögül, hogy menjen vele fogócskázni. A lány kissé vonakodott, mert szinte biztos volt benne, hogy szülei megbüntetnék érte, de mikor féloldalasan rásandított édesapja bortól vöröslő arcára, illetve anyjára, aki az ásítás ellen küzködött, hirtelen felbátorodott és elrugaszkodott a székétől. Fehér cipellője hangosan koppant minden egyes lépésénél, mégsem vette észre senki, hogy hátra se nézve szaladt ki az udvarra nyíló ajtón. Ahogy azt sem, ahogy a kisfiú halkan kuncogva utána iramodott.
Nem sok időbe telt, hogy beérje a kislányt, aki lassúsága miatt cipőjét okolta, így lerúgta magáról azt, és mezítláb folytatta a játékot. Mondani sem kell, így sem tudta sajáterőből elkapni a játszótársát. Talán pont ezt érezte meg a fiú is, ugyanis többször is szándékosan lelasított. Fél óra futkosás után, ráuntak a dologra és leheveredtek a földre. Nem szóltak egymáshoz hosszú percekig, mindössze a fáradt szuszogást lehetet hallani, és a bentről kiszűrődö hangos kacajokat. A leány ezalatt a rövid hallgatás alatt ébredt rá, hogy bizony nagyot fog kapni, amiért fűfoltos lett a hófehér ruhája, de legnagyobb meglepetésére nem igazán érdekelte a dolog. Oldalra hajtotta a fejét, hogy rálátást nyerhessen a fiú kipirult arcára.
- Játszunk máskor is! – kérlelte a kisfiú széles mosollyal. A kislány válaszul bólintott egy aprót. Aznap nem tudták meg egymás nevét. Nem is volt rá szükségük, hiszen az a közel egy óra úgy volt tökéletes és mesebeli, ahogy volt.
Az idős hölgy még maga előtt látta a két kergetőző gyermeket, amikor bevillant egy újabb emlékkép.
Tizenhét éves nagylány volt már, mikor az a lesújtó hír várta őt és a családját, hogy szeretett nagybátyja elhunyt. A házra ránehezedett a gyász nyomasztó súlya. Az édesanyja magába roskadt fivére elvesztése miatt, apja pedig szomorúan gondolt vissza a jó barátjával töltött közös pillanatokra. Ami pedig Őt illeti... Nos, ő csak bámulta az ablakon keresztül a kertet. Nem volt valami érdekfeszítő, és figyelem elterelésnek is pocsék volt, de a maga módján mégis nyugtatónak hatott. Ahelyett, hogy magához szorította volna, inkább elengedni próbálta Imre bácsi -, mert így hívták a férfit - emlékét.
           - Mária, kész vagy már? – hallotta meg anyja hívását a temetés napján. Válasz nélkül lesietett a szüleihez és alig láthatóan bólintott. Bár az apjának már egy éve, hogy sikerült üzletelnie egy autót, úgy döntöttek inkább sétálva teszik meg a rövid távot. Mindnyájan egyet értettek abban, hogy szeretet rokonuk ennyi áldozatot megér.
            A gyászszertartás után meglátogatták az özvegyet az otthonában, aki nem győzte fogadni a részvétnyilvánításokat. Látszott rajta, hogy szívesen visszavonulna, de az illem visszatartotta, és továbbra is kedveskedett a rokonokból létre jött tömegnek. Ráadásul az sem könnyített a dolgán, hogy kislánya a háta mögött húzogatta a szoknyáját, hogy foglalkozzon kicsit vele is.
            Mária megsajnálta a gondterhelt nőt, így odalépett az anyját szorongató leányhoz, és odahajolt hozzá.
          - Szervusz, Róza! Hogy te mekkorát nőttél! Gyere, ha jól emlékszem félbehagytam a múltkori mesét - egyenesedett fel és szelíden elmosolyodott az özvegy felé, aki erre egy hálás bólintással válaszolt. A kislány elkapta a kezét és gyors léptekkel egy üres szoba felé vezette, ahol aztán rávetette magát az ágyra és megpaskolta az ágyneműt maga mellett, hívva Máriát is. Akkor még nem is sejtette, hogy valaki figyeli a lépteit.
         - Ott hagytad abba, hogy a királyfi megküzd a sárkánnyal – emlékeztette Róza. Erősen törte a fejét, hogy melyik mesébe kezdhetett bele, hiszen szinte az összesben szerepelt sárkány és herceg, de végül úgy döntött, hogy felesleges ezen gondolkoznia, mert a végük sem különbözik egymástól. Így elbeszélte a jól megszokott véres lezárást a sárkány fejének levágásával, a királykisasszony és a királyfi szerelmével, és a királlyá koronázással. A kislány már a második mondat felénél elszenderedett, ezért Mária óvatosan felkelt az ágyról, és miután betakarta a leányt, kihátrált a szobából.
            Éppen a folyosó felé fordult volna, mikor beleütközött egy vele egy idősnek tűnő fiúba. Keze az előtte álló mellkasához szorult, az pedig oltalmazóan az egyik karját a lány dereka köré, a másikat pedig a vállára helyezte. Ahogy felnézett a fiú arcára ismerősnek vélt vonásokat fedezett fel benne. Ajkai vékonyak voltak egy férfiéhoz képest, jól fésült haja világos barna, orra kissé pisze volt, szemében keveredett a zöld és az aranybarna.
            Egy pillanatra, mintha megállt volna az idő. Csak ők ketten léteztek. Elmerültek egymás tekintetében, de egy tányér hangos csörömpölése emlékeztette őket, hogy milyen helyzetben vannak. Mindketten zavartan hátra léptek.
            -  Rettenetesen sajnálom! Az én hibám volt. – Mária lehorgasztotta fejét és megpróbált a fiút kikerülve eljutni családjához, de az, amint elhaladt mellette megragadta a csuklóját és el is felejtette elengedni.
            -  Nem találkoztunk mi már valamikor? – kérdezte szemöldökét összevonva. A lány szíve megdobbant a kérdés hallattán. Érezte, ahogy arcát lassan elönti a vér.
            -  Én... Nem tudom. Talán – felelte gyorsan, és kitépte karját a fiú szorításából. Azt hitte itt vége a beszélgetésnek, így folytatta az útját, de ismét hallotta, ahogy utána kiáltanak.
            - Várjon! Kérem, legalább a nevét árulja el!
            - Baróthy Mária, és az öné? – mutatkozott be, és az idegességét legyőzve az előtte álló szemébe nézett. Elmosolyodott a fiú zavart reakcióján, aki egy ideig meg sem szólalt, csak kapkodott kezével jobbra-balra, mint aki még a nevére sem emlékszik. Hosszas várakozás után végre összeszedte magát és meghajolt.
            - Kőszegi Tamás. – Mária nem szólt semmit, csak egy ragyogó mosoly kíséretében ott hagyta a folyosón egymagában. Aznap este mindketten érdeklődtek családjaiknál egymásról, így nem is volt csoda, mikor egy héttel később a Kőszegi család hivatalos volt vacsorára a Baróthy házhoz. Ahogy az sem, hogy hónapról hónapra egyre gyakoribbak lettek az efféle találkozók.
            Persze senki sem az ételért szerette az ilyen összejöveteleket, sokkal inkább a társaságért. Ez különösen a két fiatalra vonatkozott, akik az étkezés végeztével mindig az udvarra siettek. Az egyik éjjel, ki tudja mi sarkalta őket erre ennyi idősen, de kergetőzni kezdtek. Mária menekülni kezdett a fiú elől, aki egy perc után utolérte. A lány bosszankodva lerúgta magáról a cipőt, és üldözőbe vette Tamást. Egy ideig fogócskáztak egy vastag törzsű fa körül, míg a lány meg nem unta és véget nem vetett a játéknak, egyetlenegy ugrással leterítette a fiút. Kitört belőlük a visszafojtott nevetés, és pont abban a pillanatban az eső is eleredt.
- Utoljára a tantim eskűvőjén fogócskáztam – sóhajtott fel boldogan Tamás. Oldalra fordította a fejét, hogy lássa a mellette fekvő lányt. – Emlékszem, egy olyan lánnyal játszottam, aki azt hitte, hogy ha leveszi a cipőjét gyorsabban fog haladni. Érdekes, azt hiszem annak is így lett vége.
            -  Annak a lánynak igaza volt – mosolyodott el Mária, mikor végre rájött honnan is ismerte újdonsült barátját.
            - Vagy csak én lassítottam, hogy a lánynak legyen sikerélménye. – Tamás pimaszul elvigyorodott, aztán ismét rendeződtek vonásai. Egyik pillanatról a másikra határozott tekintetet varázsolt magára. – Mária, beszélnem kell veled – mondta a lánynak, az pedig önkétlenül is észrevette, hogy ez volt az első alkalom, hogy ilyen közvetlen volt vele.
            - Talán valami gond van? – aggódott, de beszélgetőpartnere elhallgattatta egy csókkal. A lány szemei lecsukódtak, karjait a férfi nyaka köré fonta és szorosan ölelte.
            - Szeretlek, kérlek légy a feleségem! – Tamás előkapott egy gyűrűt kabátja zsebéből, és fél térdre helyezkedve felajánlotta Máriának, aki örömkönnyeivel küszködve ismét a nyakába ugrott.
            - Igen, igen és igen! Hozzád megyek! – kiáltotta boldogan, mire a fiú felkapta és megpörgette a levegőben.
            Az idős hölgy arcán egy könnycsepp gördült végig egészen az álláig, hogy onnan aztán lecsöppenhessen a két nappal azelőtti esőből megmaradt pocsolyába vízgyűrűt hagyva ezzel a felületén. Vett egy utolsó mély lélegzetet, majd eldőlt a padon. Lecsukta szemét, és hallgatta egyre ritkuló szívverését. Végleg elsötétedett minden.

Mivel ezt a rövid novellát nem régiben elküldtem egy pályázatra, szeretném feltünteni valós nevemet (Fitos Emese), hogy nehogy az legyen, hogy valakitől loptam az írást. :) 


3. novella: Elvek

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyhatalmú nemesúr, akinek tengernyi földje és számtalan szolgája volt, kik rettegték nevét. Ez a nemesúr, tudniillik Báthory Sándor volt a becsületes neve, épp olyannyira volt kegyetlen amekkora hatalommal rendelkezett. Nagyképű volt, fukar és gőgös. Egyszerűen azt hitte, hogy övé a világ, pedig aztán igazán senki sem tisztelte csak a pénzéért hízelegtek neki. Báthory mindig is nagyon büszke volt vagyonára. Ha tehette csak úgy költötte a pénzt. Előszeretettel szórta lovakra és azoknak arany veretes nyergeikre, további területekre és kastélyának csinosítgatására. Az élet fontos alapelvének tartotta, hogy a gazdagoké a világ és ezt ki is kell mutatni, hogy a parasztok is értsék, hogy ők mennyire nem érnek semmit uraikhoz képest.
            Egy nap aztán Sándor akképpen döntött, hogy álruhát ölt és emberei közé merészkedik, ugyanis roppantul fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon miképpen dicsérik alattvalói. Teljesen biztosra vette, hogy mindenki jó véleményen van róla. Elhatározása szerint cselekedett és megbízva egy halom katonát önmaga védelmezésével, elindult a földekhez. Nem sokára egy verejtékben fürdő férfit pillantott meg, aki éppen egy nagyobb földrész művelésébe kezdett bele.
- Hát miért megy ez ilyen lassan? – kiáltotta megvetéssel a hangjában Báthory.
- Nyughass már jó ember! Mi nem vagyunk egymásnak ellenségei. – Megtörölte izzadságtól csillogó halántékát, majd újra munkához látott. – Hanem mondd, ki vagy te? Nem láttalak még errefelé! Ha az úr itt talál, tüstént halálod leled!
            A nemesúr csendben álldogált a férfivel szemben és egy jó álnéven morfondírozott, de hirtelen semmi sem jutott eszébe.
- Hej, de csendes lett valaki! Kivájták a nyelvedet, hallod-e? – nevetett keserűen a paraszt. Báthory összeszorította fogait, miközben dühét próbálta elnyomni magában, mert így megalázni még senki sem merte.
- István a nevem és én vagyok Báthory Sándor, dicsőséges nagyurunk, legújabb alattvalója – kapott észbe a nemesúr.
- Az… Dicsőséges nagyurunk… Hát téged honnan szalasztottak? – kuncogott a paraszt, majd rövidesen ismét megszólalt. – Gyere ide, hadd lássam mihez értesz. Ott a kapa, nosza neki!
            Báthory vonakodva, de odalépett és felvette a sárból az érdes felületű eszközt. Ügyetlen mozdulattal meglendítette a kapát, ami bár becsapódott a talajba, alig fúródott bele abba. A vén paraszt lassan csóválta a fejét miközben fáradtan megtámaszkodott a kapán.
- Mutasd a kezed fiam! – szólt és felé nyúlt. A nemesúr kinyitotta a tenyerét, mire a paraszt elképedt. – De hiszen ezek puhák! Dolgoztál te egyáltalán életedben? No, ide figyelj! Így kell ezt!
            A paraszt belevetette kapáját a földbe és mintát mutatott neki. Ez darabig csendben dolgoztak egymás mellett, majd az idős ismét megszólalt.
- Mi ez a nagy tisztelet az urunk iránt? Ennyire nem ismered? – kérdezte.
- Miért ne ismerném el? Nagy ember az! Tengernyi pénze van befolyása minden nagyobb gyülekezetben. – Sándor inkább fel se nézett a munkából, mert félt, hogy arcán nyomott hagyott a düh.
- És rajtunk mit segít az ő vagyona és hatalma? Csak sanyargat minket. Persze, én sajnálom, hogy számára csak a pénz maradt.
- Csak a pénz? Mi érhetne többet, te bolond?! – hitetlenkedett az úr.
- A boldog pillanatok, a szeretett emberek mosolya, a megbecsülés érzése. Tudod, ostoba ember ez a Báthory! Csak úgy szórja pénzt, mintha semmiség lenne. Csupa hasztalan dolgokra költi, ahelyett, hogy értelmes dolgokat vegyen. Azt hiszi, hogy majd azok a drága dísztárgyak, lovak és festmények majd kitöltik az űrt a szívében, de nagyon is téved. Az érzések nem megvásárolhatok. Én bizony a negyedét se költeném el a pénznek, az bizonyos.
- A nemesurat is megbecsülik – vetette oda Sándor. A paraszt felnevetett.
- Ugyan-ugyan! A félelemből adódó meghunyászkodás nem egyenlő a tisztelettel és megbecsüléssel! – mondta, mire Báthoryban felgyülemlett eddig elfojtott mérge és magasba lendítette karját. Három nyíl süvített egyenesen a paraszt felé, és belevágódtak annak húsába.  A nemesúr eldobta a kapát, majd katonáit maga köré hívva hazának indult.